A nyaraimnak része lett a Jógatábor, amelyet Bálint János tart a Bükkben az erdő közepén.

Sok évvel ezelőtt, hosszú  jógagyakorlás után azt éreztem, hogy kell keresnem egy mestert, akitől nem a kicsavart ászanákat tanulom, aki mellett nem „csak” fizika képességeim és adottságaim fejlődnek, hanem sokkal mélyebbre (vagy magasabbra?) tekinthetek. Több ajánlást követve jutottam el ebbe a jógatáborba, és tudtam, hogy bízhatok az érzéseimben, 5 nap után eldöntöm, hogy jó helyen, jó tanárnál vagyok-e. 

 

A legelső táborom első napján,  rengeteg tanulni vágyó jóga tanár és „profi” közt úgy éreztem, hogy nem fogom tudni végigcsinálni. Zakatoltak a gondolataim, ellenállt a testem, minden izmom és gondolatom ki akart törni onnan. Aztán jöttek szép sorban a reggeli pranayamák, a délelőtti kemény alapozó jóga órák, a délutáni még keményebb vagy épp megengedőbb gyakorlások, az esti filozofikus-kacagtató-nagyoniskomoly beszélgetések, és már nem gondolkodtam azon, hogy bírni fogom-e… Figyeltem a testérzeteket, és még csak véletlenül sem mondtam ki – még magamban sem – hogy ezt nem bírom tovább! Mert Bálint belelátott a fejünkbe, és az ilyen irányú gondolatainkat elhessegette, szinte még a megfogalmazódásuk előtt. Nehéz szavakba önteni, milyen állapotban voltam az 5. nap végére, mikor túl voltunk 26 órányi jógán, pranayamán, meditáción. Mindenhol izomlázam volt, az biztos, de nem ez a lényeg. Az állandóan pörgő agyam lecsendesedett, még a lélegzetet is egész más ritmusban vettem, és mintha távolabbról, kívülről, más színben láttam volna a körülöttem történő dolgokat.